Pável Márta

A REPÜLÉS ”ÉLMÉNYE”…

 

A repüléssel kapcsolatban megosztó vélemények vannak, de többnyire rosszak. Jómagam a hetedik X-et taposom, tehát emlékszem a múltra is. 20-tól 35-40 éves koromig kimondottan élmény volt a repülés, élveztük azt is, hogy adtak útközben enni is valamit (ami kedves volt és finom). Talán nagyobbak voltak a helyek, s nem voltak ilyen koszosak. A repülőn nem repült boldog-boldogtalan, hanem valahol egy kicsit ünnepnapnak tekintették, hogyha repülőre jutottak az emberek.

Az utazásnál a repülés jelentette az élmények kezdetét, ma nem. Pl. a MALÉV-vel utaztunk Egyiptomba, és mikor kiszálltunk, egy szál rózsát nyomtak a kezünkbe hajnali 3-kor. Felejthetetlenül jól esett. Tényleg várta az ember, hogy repüljön, és ez valamiféle ünnepnap volt, semmiféle rossz élmény nem ért ezzel kapcsolatban, sőt!

Aztán kb. építkezések miatt 15 évig nem repültem, és akkor már nem annyira tetszett, de most az utolsó 15 évben egyszerűen úgy érzem, hogy a hatos villamoson, ami tele van hajléktalanokkal, jobb lenni, mint egy repülőn. Az utóbbi időkben nagyon sok kellemetlen élményem volt. A villamosról le tudok szállni útközben, de a repülőről nem.

Példaként három élményt írok le, s akkor még nem szóltam a késésekről, a járatkiesésekről, az utasok ellátatlan várakoztatásáról stb.

Egyik kellemetlen élményem Nápolyból hazafelé tartva történt. Amit a stewardessek nem kezeltek, ugyanis nem tudom, hogy milyen demokratikus vagy más elvek vannak, ami miatt nem szabályozzák, nem akadályozzák meg az utasoknak a negatív viselkedését.

Nagyon picike hézagok voltak az ülések között, s ugye fizetni kell a nagyobbért, hogy a lábad jobban elférjen. Ez még hagyján, de a hátam mögé felszállt egy nő három gyerekkel, az egyik gyerek mögöttem ült, és a lábával rugdosta a hátamat. Többször szóltam neki, hogy ne rugdossa, de annál jobban csinálta. Az anyának is szóltam, de ő nem szólt neki egy szót sem. Majd szóltam a stewardessnek, az se szólt egy szót se. Akkor kértem, hogy hadd üljek át máshova, előttem, láttam, hogy voltak üres székek. Oda nem ülhetek, mert az fizetéses, mert nagyobb a hely stb. Igen kellemetlenül éreztem magam, a stewardess nem tudott, vagy nem akart semmit sem tenni, az üresfejű, neveletlen anya annyira sem nevelte a gyerekét, hogy a másik emberre figyeljen. Az egész utamat úgy, ahogy volt, elrontották.

A második: jöttünk haza Madridból, egy órán keresztül keringett velünk a gép a reptéren, majd nehezen fölszálltunk, és mikor 8-10 000 méter magasan voltunk, a pilóta közölte, hogy hát elnézést kér tőlünk a késésért – különben az egész gépben erős kerozin szag volt –, de be kellett „bikázni” a repülőgépet. Apám autószerelő volt, pontosan tudom, mi az, hogy bebikázni, és aki valamit is ért a gépekhez, a motorokhoz, az is tudta, hogy a be kellett bikázni, az azt jelenti, hogy nem indult be, hát valami löketet kellett neki adni, erre van több módszer is. Legalább ne mondták volna meg! Rögtön végig imádkoztam, s gondoltam, mi van, ha megáll a levegőben, akkor ki bikázza majd be? Maximum csak az Isten. Innentől nagyon sűrűn imádkoztam, és az előttem ülők is, csak az Isten maradt, más nem. Előttem ültek olyan nemzetiségek, akik nagyon szeretik a zöldségeket, én meg is éreztem, hogy onnantól kezdve aktív bélmozgások jöttek felőlük, kerozin szaggal vegyítve. Már sötét volt, mikor leszálltunk, de minden szerelő megrohanta a gépet, és lámpákkal nézték jobbra-balra. Fenséges út volt, mit ne mondjak.

A harmadik egy általános észrevételem. Minősíthetetlenül viselkednek az emberek, nem mind, de sokan. Miután már nem olyan drága a repülőjegy, a bunkóbb is föl tud már szállni, így aztán köpköd, lökdösődik, hangoskodik, a maga helyéről átlóg, és senki semmit nem csinál ez ügyben. Az ember úgy érzi magát, mintha egy tizedosztályú kocsmában lenne, ez a repülő, és alig várja az ember, hogy leszálljon. Ilyen körülményeket nem tudok tolerálni. Azt nem mondom, hogy ha első osztályon utaznék – amire nyugdíjasnak általában nincs pénze –, lehet, hogy azért más a helyzet, de ugye nem csak első osztályból áll a gép. Ezelőtt 40 évvel az általános utastér is nagyon kulturált, elfogadható és örvendetes volt. Ma ez  nem mondható el.

Tudom, hogy vannak ezek a charterek és egyéb járatok, és pénzt hoz, ha minél több utast préselnek be, de valahol össze kéne egyeztetni a profitot az utasoknak a jólétével, a kényelmével. A profit növelése céljából minden percben jön valaki, és valamit el akar adni – de az ember nem vásárolni megy, hanem utazni –, ez az egész tényleg olyan, mint egy piac; csokoládé, parfüm, egyebek. Az utas, aki nem akar semmit sem venni, mert nem azért jött el a repülőre, kezdje kényelmetlenül érezni magát. Különben is elég sok bajod van, és az a körülményeskedés, amivel föl lehet szállni, hogy oda kacskaringózva kell sorban állni, és hiába mondod, hogy protézised van, akkor is végigtapogatnak. Ide menni, oda menni, hogy ott és akkor le kell fotózni, vagy ha nem tudsz angolul – és sokan vannak olyanok –, akkor, ha nem valakivel mész, akkor kész káosz az egész. Lapok kitöltése a visszaútra, előtte lejelentkezni stb. Szóval olyan módon van ez az egész megvariálva, hogy lehet, hogy a fiataloknak ez megy, de az idősebbeknek nem annyira, hacsak nem valami fiatallal utaznak.

A tetejébe jön, hogy milyen kulturálatlanná és sokszor kiszámíthatatlanná lett az egész. Inkább azt gondolom, hogy ahova tudok, beülök a kis kényelmes kocsikámba, senki se köpköd, senki se büdösít, senki se rugdalja a hátsó ülésemet… megyek, ameddig a kocsim elvisz. Az ember itt tart, másnak is problémája.