Pável Márta
Élni jó, meghalni jó, újrakezdeni jó,
EZ AZ ÉLET FOLYAMATA
Halottnak
lenni voltaképpen nem olyan, mint az elalvás.
Inkább
olyan, mint a fölébredés. Terry
Pratchett
A „halál jó” témáról nem azért írok, hogy kedvet
csináljak a meghaláshoz, hanem azért, hogy eltüntessem a félelmet. Tudom, ez
nem mindenkinél fog hatni, főleg annál nem, aki nem hiszi a túlvilágot, aki nem
hiszi Istent, aki sötét életet élt. De hátha a többinek használ, s akkor
viszont nem kár, hogy megírom.
A halál egy jótékony dolog, mert, ahogy a magot
elvetjük a földbe, és elrohad, majd új élet sugárzik belőle, ugyanígy vagyunk mi
is: eltemetjük a testünket, ami elkopott, beteg, mindenféle baja van, kimegy
belőle a lélek, mert új életet akar. Ezt a régit, elkopottat meg elvetjük, és
új élet sarjad ki Isten segítségével, kinek-kinek az érdeme, akarata szerinti
világokba és szintekbe. De minden eltávozott új lehetőséget kap, mindenképp segíti
az Isten, aki végtelenül jó, így pont ezért nem fog olyan életet adni senkinek,
ami ártana, vagy neki hátrányos, sőt, segíteni fogja a lelki fejlődése és
tovább haladása szempontjából.
Azt gondolom, hogy nem szabad reszketve félni a
haláltól, és nem szabad félelmetes módon közelíteni, ahogy a társadalom belénk
beszéli. Igaz, hogy Dél-Amerikában, az indiánoknál és nagyon sok népnél más megközelítésben
él a halál elfogadása, csak a „kulturált” Európában és egyéb „civilizált” közösségeknél
ilyen félelmetes, mert ők elszakadtak a gyökerektől, a valós élettől.
Az igaz, hogy annak nagyon rossz, aki itt marad, főleg
ha hullámokban éri a racionális és a szentimentális megközelítés, mert
mindenkinek fáj annak az elvesztése, akit szerettünk. Mégis azt gondolom, tudom,
minden ellenkező híresztelés ellenére, a
halál jó.[1]
A haláltól nem szabad hisztérikusan (s sehogyan
sem…) félni, úgy kell gondolkozni róla, ahogy a fentiekben leírtam. Ha
hasonlatképpen a kertekről gondoskodom, hogy akkor lesz jó a termés, ha jó földbe
vetek, jó környezetet biztosítok, s ápolom. Pont így van a lelkem is: akkor
lesz megfelelő helyen, ha nem szennyes, hanem fény-állapotokat biztosítok neki, magasrendű törvények szerint élek. Mindenkit arra ösztönzök, aki még él, aki olvassa és
teheti, hogy próbáljunk meg egy picit finomítani, kicsit betartani az isteni törvényeket, kicsit Isten felé fordulni, és akkor biztos, hogy nem lesz
rettenetes nekik sem az eltávozás.
Részemről elmondhatom, hogy többféleképpen
megtapasztaltam a halált. pl. Egy 20 évvel ezelőtti műtéti kivéreztetés után a vérnyomásom
nullára esett le, és mikor toltak ki a műtőből, éreztem, hogy miután megszűnt a
fájdalom, láttam, hogy az ajtó fölött vagyok, és nagyon jó volt!. A békesség
elöntött, és végtelen boldogság, nyugalom volt bennem. Végül, egyszer csak
elkezdtek üvöltözni, visszatoltak, és egy idő múlva - amire nem emlékszem-
iszonyatos fájdalom öntött el, visszatértem ebbe a nyomorult életbe. Akkor, bevallom
őszintén, igen mérges voltam, hogy miért nem hagytak békében.
Hasonló élményem elmélkedésben többször is volt, ahol
szisztematikusan gyakoroljuk a meghalást, és ez egy nagyon jó dolog, mert a
félelem megszűnik. Az emberekre jellemző a halálfélelem, ami szorongóvá teszi
őket. Tapasztalatunk az, ha valaki elmélkedésekben mer meghalni, az általában
nem azzal foglalkozik, hogy visszajöjjön, hanem inkább rá kell beszélni, hogy visszajöjjön,
mert még ez nem az ő ideje. Majd azt az Isten tudja, mikor megy el végleg. Mikor
itt van az ideje az embernek, nem kell félni, az egy nagyon jó, kiterjedt
fényes állapot, nagyon nagy béke, semmi nem hiányzik, semmi nem fáj, semmit nem
birtoklunk, de mégis a teljesség birtokában vagyunk. Ez egy nagyon jó helyzet.
Természetesen, ha az ember olyan életet élt, akkor
kap egy új, jobb lehetőséget az univerzumban bárhol, és megújult külsővel, belsővel,
tisztába téve magát, összegezve a tapasztalatokat új lehetőségekkel indulhat. Ez
nem rossz, csak el kell engednünk a földet, el kell engednünk a ragaszkodást,
el kell engednünk azt, hogy ez az egy élet van. Azt nem merem állítani, hogy
mindenkinek egyformán fényélménye lesz, mert nem mindenki élt úgy, de egy
biztos, mindenkit segíteni fog az Isten és mindenkinek új lehetőséget ad, csak
a lehetőségek milyensége lesz más.
Meghalni nem olyan rossz, mint bárkit haldokolni látni.
A távozó ember - mivel halál nincs is -, átmegy egyik formájából a másikba, és
lássuk be, illetve tapasztalataink szerint, nem is vonzódik vissza, legfeljebb talán
egy két napig - de nem mindenki – ragaszkodna azért régi formájához, de akkor
sem jellemző, csak ha nagyon földies volt. Az egész olyan, mint mikor valaki
hosszú út előtt áll, és felszáll a vonatra. A célt nézi, hogy hova érkezik,
egyre halványabbá lesz, így nem nagyon érdekli, hogy honnan indult el. Akinek
fáj, az az lesz, aki a peronon maradt, a fájdalma erős, hogy többet már nem
fogják látni a „halottat”. Ez biztos is, mert ez a távozás innen a földről, ebben
a formában egyedi.
A halál, lehet egy megváltás. A kórházi bent fekvésem
alapján tapasztalva, a 90-100 év közötti emberek egy részének - meg kell, hogy
mondjam, már gondolkoztam rajta, hogy nekik- megváltás lenne a halál. Ők kifeküdt
sebekkel, nincsenek maguknál, a környezetüket agyon idegesítik, saját magukkal
nincsenek tisztában, pelenkában fekszenek, és így tengetik a napjaikat. Nem
vonzó, senkinek sem kívánom. Ezt és egyebeket látva csak azt kérem az Úristentől,
hogy én addig éljek, ameddig tudok mozogni, és ameddig észnél vagyok, ellenkező
esetben kérem, hogy gyorsan vigyen el, mert a halál jó, az újrakezdés és a végleges
befejezés jó. Felesleges, nem kell ebben a formában szenvedni, el kell ezt a
formát engedni. Ha nem engedjük el, akkor fogunk úgy járni, mint akik hónapokig
gumi- dominóznak a halállal, mert félnek meghalni.
Nem szabad félni, át kell adnunk az életünket Istennek,
mert ha nem adjuk át, akkor hosszú-hosszú haldoklás következik, ami valóban
fájdalmas lesz. Ha menni kell, úgysem lehet megváltoztatni, csak egy kis időre
elhúzni, amiben nem lesz köszönet. De ha nem kell menni, akkor megment a
halálveszélyben is az Isten. Mert tán egy leckét ad, vagy mutatja, hogy is lehetne
élni, és akkor csak egy fricskát kaptunk (pl. súlyos, kilátástalan betegségből
való felgyógyulással), még ad életet itt a földön, azért, hogy megtegyük,
amiért itt vagyunk. Persze, ha nem akarják megtenni, akkor más a kérdés, akkor
kérdéses a további kimenetel, de a céltalan, haszontalan élet az nem kegyelem,
az lehet egy büntetés is, ezt én nem akarnám se magamnak, se másoknak.
Azt gondolom, éljünk úgy, hogy ne féljünk meghalni,
mert a halál nem rossz, sőt kimondottan jó az újrakezdés, vagy Istenhez való
végleges visszatérés. De ez utóbbi nagyon keveseknek sikerül. Viszont nem azt
jelenti, hogy öngyilkos legyen valaki, mert ott teljesen más a megítélése,
csakis akkor szabad meghalni, amikor Isten akarja, és ebbe nyugodjon bele
mindenki.
A halál az anyag s nem a lélek
pusztulása. (...) A halál az állapotváltozás. A lélek egyedül kezd élni.
Mindaddig, amíg a testtől el nem vált, kézzel tapintotta a dolgokat, szemével
nézett, fülével hallott, a dolgok lényegét azonban önmagában ismerte. Mesa Selimovic
[1]
Meg kell, hogy mondjam, hogy tudom, furcsa ember vagyok, és tudom, hogy furcsán
vagyok bekötve az életbe. De azt még soha senki nem mondhatta rám, hogy hazudok,
és még azt sem, hogy nem vagyok normális. Habár annak a normának ami a földi
szinten van nem felelek meg, valamennyire másképp élem meg.