Pável
Márta
BELE
KELL-E MENNI A MAI SZNOBKODÓ VILÁGBA?
A válaszom rögtön a
cikk elején, hogy szerintem nem, de ezzel sokan nem értenek egyet. Lesznek
olyanok, akik szívesen részt vennének e versenyszerű pénzszórásban, csak nem
tehetik, ezért lelkileg szinte belebetegednek.
Van, akit elragad a
hév, a munkahelye, a státusza vagy a sértett vérmérséklete arra ösztönzi, hogy vegye
fel a versenyt az egyre súlyosbodóan sznobkodó világ hóbortjaival.
Ha józanul
elgondolkodunk, a magyarországi fizetési kategóriák – a nyugdíjat is számolva –
mondjuk havi 80 000-től a kábé 20 millió forintig terjednek, a kettő
között a szakadék óriási. Ha valaki átlagosan „jól keres” Magyarországon, és
30-40 év között van, az, mondjuk, hazavisz kb. hétszázezer forintot, de sehol
sincs a húszmillióshoz. Ha elkezd sznobkodni a 700 ezer Ft-jával, és akar venni
egy órát, mondjuk, másfél millióért (fél évig gyűjtöget rá…), az a másiknak, akinek
10 milliós órája van, röhejes lesz, pedig ő ezért nagyon sok időt, erőt
elpazarolt, hogy felzárkózzon a sznob réteghez. Itt egy szélmalomharc lesz,
vágyódik, hogy ő is villanthassa a drága óráját, a márkás ruhát, márkás cipőt,
táskát stb. De az igazi „menők” mellett mindig csak szánalmas kis
„olcsójánosnak” tűnik.
A kérdés az, hogy ha
beleáll valaki ebbe a sznobkodási versenybe, akkor állandóan elégedetlen lesz-e,
és nem azt nézi-e, hogy hol maradt le. Állandóan azon gyötrődik, hogy honnan
teremtsen elő még több pénzt magának, hogy ne nézzék ki azok, akik horror
összegű dolgokat villantanak.
Számomra ez sok
kérdést vet fel. Egyrészt kik ezek az emberek, akiket ez a divatsznobkodás motivál?
Akik gazdagodási versenyben vannak vagy nagyon alulról jöttek, (pl. 20 éve még)
senkik, akik felkapaszkodtak a gazdagodás fájára (de az sem mellékes, milyen
áron…), és nagyon fontos nekik az, amit megszereztek, és ezzel villognak, ezzel
elégítik ki magukat, s ennek nem lesz vége. Vagy a másik az, hogy valaki beleszületett,
és/ vagy a családi sznobkodás – pedig szegények voltak…- szinte belenevelődött,
mégis lehet, nem is érdekli őt, távolságot tart tőle, de ez a ritkább. Azután
van az, hogy az illető diplomás lett és hirtelen jó álláshoz jutott, és akkor
belekerült ebbe a körbe, és valóban olyan kollégák vagy ismerősök fogadják be,
akik ebben a sznob világban menők, s tőle is ezt várják el. Mer-e nemet
mondani, akar-e? Fél, ha nem megy bele, kinézik. De félő/kérdés, hogyha meg
akarja tartani a sznob világnak a megbecsülését, ha beleáll a versenybe, akkor nem
veszik-e bele ő maga is az egészbe?
Megint
ott van, ha belemegy, hogy az egész életében csak azt nézi, hogy miből lesz
drága, menő cucca, bírja-e a versenyt? S kérdés, hogy ki lehet-e lépni ebből a
világból, vagy ki akarnak-e? Vagy bele se kellett volna kerülni ebbe a létformába?
Ha ki lehetne lépni, akkor sem biztos, hogy meg tudja tenni a munkahelye, beosztása
meg a már maga köré gyűjtött sznob ismerősök miatt. A másik az, hogy ki akarna lépni,
de előbb önmagát kell meggyőzni, hogy lemond róla, ez már nem érdekli (már-már
az élete hosszát félti…), s teljesen szakít ezzel a világgal és elmegy máshova.
Ismert, ezért vannak ezek a különböző nagyon jól menő de kiégett, menedzserek,
akik elvonulnak egy pusztába, és ott pl. kecskét stb. tartanak, de hát ez a
másik véglet.
A következő, amint már
írtam, hogy bele se kellene lépni ebbe a világba. Részemről ezek közé tartozom,
semmi szinten sem vállalnám, mert teljesen fölöslegesnek és számomra megalázónak
tartom. Úgy gondolom, dacolok ezzel, mert sem a divatnak, sem a sznobkodási
hullámnak soha életemben nem engedtem, tudatosan nem. Számomra az a lényeg,
hogy mi van a lelkemben, a tudatomban, a viselkedésemben, és összességében milyen
ember vagyok. Ha ezt a magamnak állított mércét megugrom, akkor nem gondolom,
hogy bármi mást kéne keresnem. A similis simile elv alapján ugyanilyen
embereket fogok magamhoz vonzani, mint ahogy meg is tettem, és nagyon elégedett
vagyok azokkal az emberekkel, akikkel körül vagyok véve, azzal a sznobságot
taszító légkörrel, ami körülvesz minket. Semmi pénzért sem állnánk bele ebbe a
– számunkra – üresfejű, sznob költekezésbe, aminek sokszor tragikus vége van.
Ilyenek a kiégés, a depresszió, a szívinfarktus, vagy hogy szellemileg sem bírja tovább a terhelést az ember,
belebetegszik pl. meghal rákban, egyebekben. Ezeket senkinek sem kívánom, és részemről
bele se mennék. Fiatalkoromban értek arculcsapások a gimiben, lehet, itt
alakult ki, hogy nemet mondok erre! Így erősen a másik oldalt képviselem.
Emlékszem, gimnazista
koromban – miután anyám egyedül nevelt kevés bevételből hármunkat – nagyon
szegények voltunk. Egyik osztálytársamnak volt egy susogó svájci orkánkabátja,
gyönyörű zöld színekkel, míg nekem a pulóverem a melegítőfelső volt, olyankor
az embernek egy kicsit fájt a szíve, hogy neki miért nincs ilyen. Amikor felnőttem,
láttam, hogy az orvos gyerekek, a menő gyerekek, a gimnáziumi társaim közül
kevesen vitték sokra, de többen nagyon szerencsétlenek lettek, tehát nem volt
arányban a menőzésük az életükkel, s láttam, hogy nem ők jártak jobban, hanem
én, de az élet már csak ilyen.
Még egy konkrét
példát hozok. Régen, vagy 20 évvel ezelőtt, nagyon szép, mintás ingek voltak a
divatosak, igaz, túl mintásak voltak, de kellemes színekkel, és nagyon
szerettem volna egy ilyet. Mivel divat volt, és mindenki azt vette drága
pénzért, nem vettem meg. Majd eltelt pár év, és leértékelve tizedáron – mint
amikor divat volt, de mivel nekem akkor is tetszett - megvettem. Azóta is
megvan és örömmel hordom, sőt ha rajtam van, sokan meg is dicsérik. Különben ez
nem számít. Mindennel így vagyok, hogy engem nem érdekelnek a divatdiktátorok, az,
hogyan ne éljenek meg belőlem, az sem érdekel, hogy ki mivel sznobkodik,
igaz belül sajnálkozom rajtuk. Nem érdekel a márka, se az, hogy hol vettem, se
az ára. Ha úgy gondolom, szép, jó, kellemes, ha kell, csak akkor veszem meg. A
népi őrületbe nem megyek bele, s mindenkit, aki a környezetemben van, erre is
motiválok. Barátaim nem is akarnak már belemenni, mert ők attól sokkal
magasabban vannak agyilag, lelkileg, és látják, hogy ez az út sehova sem vezet.
Elszomorító a
látványa is, hogy a nők – persze férfiak között is vannak – piperkőcök,
maguknak semmit sem tudnak megcsinálni, egyik szolgáltatótól a másikig
járkálnak, hogy valahogy kinézzenek; kozmetikus, manikűr, pedikűr, mit tudom én
milyen személyi edző, egyebek. Tudom, van akivel „elbánt” a természet, s neki
ezek kellenek, hogy valahogy kinézzenek, ezt el is fogadom. De azt nem, hogy mindenki
mű nő legyen akkor is, ha maga természetességben szép, kellemes, bájos. Vagy 10
éve összeszámoltam, ha mindenhova elmennék, körülbelül 150 000 ft-ba
kerülnék magamnak havonta. Most szerintem ez ennek a többszöröse. (Persze, ha
ez az ember pl. eü.-s nyugdíjas, nem is kerülne rá sor, hogy ezt meg tudja
tenni.) De amíg nyugdíjba nem került az ember, addig tanuljon meg magával
bánni, a maga neutralitását, a természetességet ápolni, megőrizni. Ne abban
versenyezzen, hogy kinek mennyi tetkója és milyen márkás cipője meg ruhája van.
Abban kéne versenyezni, hogy kiben van több szeretet, kiben van több lelki elegancia,
kiben van több humánum a másik felé, kinek cizelláltibb a gondolkodása,
érzékenyebb a lelke stb.
A napokban megkérdezte tőlem valaki - ugye 70 pluszos vagyok –, hogy hova jártam edzeni, sportolni, hova jártam különböző testkarbantartó helyekre. Hát én nem vagyok mű nő, s mindig is taszítottak. Bevallottam; én nem jártam sehova, itt van a kert, és ott van az Isten a lelkemnek, és ennyi elég. Gondolom, (fotón látszik is) még mindig ép vagyok, legalábbis úgy tűnik, és még mindig van humorom, és úgy érzem, hogy még van helyem az életben. Vélemények szerint a koromnak megfelelőtől kb. 10 évvel fiatalabbnak látszom. Nekem nem hiányzott életemben az, hogy plusz helyekre járjak, fodrászhoz is körülbelül évente megyek, mert mindent meg tudtam magamnak csinálni. Úgy gondolom, ha az embernek az arca tiszta, lelkileg, testileg is tiszta, illatos és ápolja magát az általa készített szerekkel, megtalált vagy megvehető növényekkel; s ha megfelelően mozog, a munka megtart, s ha nem csak a tévét nézi, hanem élni is akar, tevőlegesen jelen lenni a világban, akkor – szerintem - semmiféle pénzes sportcselekvésre nincs szükség. A száz évvel ezelőtti emberek, akik közül nem egy megérte a 80-90 évet – legalább is az én nagyszülöim közül - semmi ilyet nem tettek magukkal, mégis békességben éltek és szépségünkben haltak meg.
Azt gondolom, hogy a
mai fiataloknak el kéne gondolkozni azon, hogy beleállnak-e ebbe a sznobkodó,
állandó kiadásokkal járó világba, mert akkor összetörik a lelküket és állandóan
elégedetlenek lesznek, állandóan azt nézik, hogy mit talált ki a fogyasztói
világ, mit kövessenek.
Ha rám hallgatnátok, tanácsolom, ne menjetek, ne
fussatok a divat, a sznobkodás után. Legyen józan a cél. Én arra megyek, amerre
akarok, amerre Isten vezet, úgy viselkedem, hogy megfeleljek magamnak és az Égnek.
Lényeg, hogy harmóniában legyek magammal, békességben és szeretetben vagyok, és
nincs másra szükségem.