AQUILA Magazin - 2023. március

 

Pável Márta Élni jó, meghalni jó, újrakezdeni jó, EZ AZ ÉLET FOLYAMATA

 

Pável Márta

Élni jó, meghalni jó, újrakezdeni jó, EZ AZ ÉLET FOLYAMATA

Halottnak lenni voltaképpen nem olyan, mint az elalvás.

Inkább olyan, mint a fölébredés. Terry Pratchett

A „halál jó” témáról nem azért írok, hogy kedvet csináljak a meghaláshoz, hanem azért, hogy eltüntessem a félelmet. Tudom, ez nem mindenkinél fog hatni, főleg annál nem, aki nem hiszi a túlvilágot, aki nem hiszi Istent, aki sötét életet élt. De hátha a többinek használ, s akkor viszont nem kár, hogy megírom.

A halál egy jótékony dolog, mert, ahogy a magot elvetjük a földbe, és elrohad, majd új élet sugárzik belőle, ugyanígy vagyunk mi is: eltemetjük a testünket, ami elkopott, beteg, mindenféle baja van, kimegy belőle a lélek, mert új életet akar. Ezt a régit, elkopottat meg elvetjük, és új élet sarjad ki Isten segítségével, kinek-kinek az érdeme, akarata szerinti világokba és szintekbe. De minden eltávozott új lehetőséget kap, mindenképp segíti az Isten, aki végtelenül jó, így pont ezért nem fog olyan életet adni senkinek, ami ártana, vagy neki hátrányos, sőt, segíteni fogja a lelki fejlődése és tovább haladása szempontjából.

Azt gondolom, hogy nem szabad reszketve félni a haláltól, és nem szabad félelmetes módon közelíteni, ahogy a társadalom belénk beszéli. Igaz, hogy Dél-Amerikában, az indiánoknál és nagyon sok népnél más megközelítésben él a halál elfogadása, csak a „kulturált” Európában és egyéb „civilizált” közösségeknél ilyen félelmetes, mert ők elszakadtak a gyökerektől, a valós élettől.   

Az igaz, hogy annak nagyon rossz, aki itt marad, főleg ha hullámokban éri a racionális és a szentimentális megközelítés, mert mindenkinek fáj annak az elvesztése, akit szerettünk. Mégis azt gondolom, tudom, minden ellenkező híresztelés ellenére,  a halál jó.[1]

A haláltól nem szabad hisztérikusan (s sehogyan sem…) félni, úgy kell gondolkozni róla, ahogy a fentiekben leírtam. Ha hasonlatképpen a kertekről gondoskodom, hogy akkor lesz jó a termés, ha jó földbe vetek, jó környezetet biztosítok, s ápolom. Pont így van a lelkem is: akkor lesz megfelelő helyen, ha nem szennyes, hanem fény-állapotokat biztosítok neki, magasrendű törvények szerint élek. Mindenkit arra ösztönzök, aki még él, aki olvassa és teheti, hogy próbáljunk meg egy picit finomítani, kicsit betartani az isteni törvényeket, kicsit Isten felé fordulni, és akkor biztos, hogy nem lesz rettenetes nekik sem az eltávozás.

Részemről elmondhatom, hogy többféleképpen megtapasztaltam a halált. pl. Egy 20 évvel ezelőtti műtéti kivéreztetés után a vérnyomásom nullára esett le, és mikor toltak ki a műtőből, éreztem, hogy miután megszűnt a fájdalom, láttam, hogy az ajtó fölött vagyok, és nagyon jó volt!. A békesség elöntött, és végtelen boldogság, nyugalom volt bennem. Végül, egyszer csak elkezdtek üvöltözni, visszatoltak, és egy idő múlva - amire nem emlékszem- iszonyatos fájdalom öntött el, visszatértem ebbe a nyomorult életbe. Akkor, bevallom őszintén, igen mérges voltam, hogy miért nem hagytak békében.

Hasonló élményem elmélkedésben többször is volt, ahol szisztematikusan gyakoroljuk a meghalást, és ez egy nagyon jó dolog, mert a félelem megszűnik. Az emberekre jellemző a halálfélelem, ami szorongóvá teszi őket. Tapasztalatunk az, ha valaki elmélkedésekben mer meghalni, az általában nem azzal foglalkozik, hogy visszajöjjön, hanem inkább rá kell beszélni, hogy visszajöjjön, mert még ez nem az ő ideje. Majd azt az Isten tudja, mikor megy el végleg. Mikor itt van az ideje az embernek, nem kell félni, az egy nagyon jó, kiterjedt fényes állapot, nagyon nagy béke, semmi nem hiányzik, semmi nem fáj, semmit nem birtoklunk, de mégis a teljesség birtokában vagyunk. Ez egy nagyon jó helyzet.

Természetesen, ha az ember olyan életet élt, akkor kap egy új, jobb lehetőséget az univerzumban bárhol, és megújult külsővel, belsővel, tisztába téve magát, összegezve a tapasztalatokat új lehetőségekkel indulhat. Ez nem rossz, csak el kell engednünk a földet, el kell engednünk a ragaszkodást, el kell engednünk azt, hogy ez az egy élet van. Azt nem merem állítani, hogy mindenkinek egyformán fényélménye lesz, mert nem mindenki élt úgy, de egy biztos, mindenkit segíteni fog az Isten és mindenkinek új lehetőséget ad, csak a lehetőségek milyensége lesz más.

Meghalni nem olyan rossz, mint bárkit haldokolni látni. A távozó ember - mivel halál nincs is -, átmegy egyik formájából a másikba, és lássuk be, illetve tapasztalataink szerint, nem is vonzódik vissza, legfeljebb talán egy két napig - de nem mindenki – ragaszkodna azért régi formájához, de akkor sem jellemző, csak ha nagyon földies volt. Az egész olyan, mint mikor valaki hosszú út előtt áll, és felszáll a vonatra. A célt nézi, hogy hova érkezik, egyre halványabbá lesz, így nem nagyon érdekli, hogy honnan indult el. Akinek fáj, az az lesz, aki a peronon maradt, a fájdalma erős, hogy többet már nem fogják látni a „halottat”. Ez biztos is, mert ez a távozás innen a földről, ebben a formában egyedi.

A halál, lehet egy megváltás. A kórházi bent fekvésem alapján tapasztalva, a 90-100 év közötti emberek egy részének - meg kell, hogy mondjam, már gondolkoztam rajta, hogy nekik- megváltás lenne a halál. Ők kifeküdt sebekkel, nincsenek maguknál, a környezetüket agyon idegesítik, saját magukkal nincsenek tisztában, pelenkában fekszenek, és így tengetik a napjaikat. Nem vonzó, senkinek sem kívánom. Ezt és egyebeket látva csak azt kérem az Úristentől, hogy én addig éljek, ameddig tudok mozogni, és ameddig észnél vagyok, ellenkező esetben kérem, hogy gyorsan vigyen el, mert a halál jó, az újrakezdés és a végleges befejezés jó. Felesleges, nem kell ebben a formában szenvedni, el kell ezt a formát engedni. Ha nem engedjük el, akkor fogunk úgy járni, mint akik hónapokig gumi- dominóznak a halállal, mert félnek meghalni.    

Nem szabad félni, át kell adnunk az életünket Istennek, mert ha nem adjuk át, akkor hosszú-hosszú haldoklás következik, ami valóban fájdalmas lesz. Ha menni kell, úgysem lehet megváltoztatni, csak egy kis időre elhúzni, amiben nem lesz köszönet. De ha nem kell menni, akkor megment a halálveszélyben is az Isten. Mert tán egy leckét ad, vagy mutatja, hogy is lehetne élni, és akkor csak egy fricskát kaptunk (pl. súlyos, kilátástalan betegségből való felgyógyulással), még ad életet itt a földön, azért, hogy megtegyük, amiért itt vagyunk. Persze, ha nem akarják megtenni, akkor más a kérdés, akkor kérdéses a további kimenetel, de a céltalan, haszontalan élet az nem kegyelem, az lehet egy büntetés is, ezt én nem akarnám se magamnak, se másoknak.    

Azt gondolom, éljünk úgy, hogy ne féljünk meghalni, mert a halál nem rossz, sőt kimondottan jó az újrakezdés, vagy Istenhez való végleges visszatérés. De ez utóbbi nagyon keveseknek sikerül. Viszont nem azt jelenti, hogy öngyilkos legyen valaki, mert ott teljesen más a megítélése, csakis akkor szabad meghalni, amikor Isten akarja, és ebbe nyugodjon bele mindenki.

A halál az anyag s nem a lélek pusztulása. (...) A halál az állapotváltozás. A lélek egyedül kezd élni. Mindaddig, amíg a testtől el nem vált, kézzel tapintotta a dolgokat, szemével nézett, fülével hallott, a dolgok lényegét azonban önmagában ismerte. Mesa Selimovic

---

[1] Meg kell, hogy mondjam, hogy tudom, furcsa ember vagyok, és tudom, hogy furcsán vagyok bekötve az életbe. De azt még soha senki nem mondhatta rám, hogy hazudok, és még azt sem, hogy nem vagyok normális. Habár annak a normának ami a földi szinten van nem felelek meg, valamennyire másképp élem meg.

 

Az évszázad katasztrófája és csodái

Az évszázad katasztrófája és csodái

 (Pável Márta)

A képek a FB-ról valók, a 3 megmenekült baba, igazi csoda.

Ami manapság a Földön történik, az egyenesen katasztrófa. Időnként arra gondol az ember, hogy kibírná-e vagy én ezt kibírnám-e; a háborút, hogy drónnal kijöhetnek ránk, hogy az emberek kaptatnak a sárban, fagyban azért, mert többnyire szenilis vén öreg politikusok – nem védelmi okokból, s tisztelet a kivételnek - odaküldik a fiatalokat, akik előtt ott lehetne az élet. Mennyi könny hullik a szerelmektől, gyerekektől, szülőktől elszakított fiatal férfiak miatt.

Hogy bírja ki az ember azt, hogy összedől fölötte a háza, romokban a világa, semmije sem maradt? Törökország, Szíria romok alatt, több napot étlen-szomjan kisgyerekek vannak a romok alatt, és sírnak, kiabálnak, reményük kevés lehet, vagy jönnek értük, vagy nem, vagy tudnak értük menni, vagy nem.   Utána marad egy csomó árva. Tudjuk, az árvák élete nem mindig jó, ki szeretne árván felnőni?  Mi van utána, ki építi fel a házát, ha biztosítva volt, akkor a biztosító, ha nem… ki? Senki sem akarna élete végéig egy konténer házban élni, ha közben ki nem rakják.

  Sziriai kép forrás FB

Ha melegben, tetővel a fejem felett kinézek a világba, ránézek az emberi életre és elképedek, honnan van az emberben erő, hogy nem adja fel rögtön. Volt egy színházi darab, amelyben bemutatták 1848-tól napjainkig, hogy milyen felkelés, háború, forradalom és elnyomás volt a magyarok életében és mindig talpra álltak, mindig visszaálltak, olyanok voltak, mint a keljfeljancsi, lenyomták a földig, aztán elengedték és máris állt. Az ember csak elgondolkodik, hol lenne ez az erő, honnan van az, hogy – igaz időnként üvöltve…de – tartja magát. Nem öli meg magát, amikor elveszíti a feleségét, gyerekét, szüleit és esetleg egyedül marad. Az ember mindig, még mindig újrakezdi, érthetetlen. Nem szeretném megtapasztalni, de ez valami elképesztő…milyen erő, milyen elmondhatatlan erő van az emberben, amivel még mindig nem kapitulál az élet viharjaiban.

Iszonyú sok atrocitásnak van kitéve az ember, ezen belül a nők fokozottabban; sok társadalom létezik, ahol a nőket megerőszakolják. Afrikában üldözik őket a férfiak, nincs egyenjogúság és tömegesen lehetetlen békében élni. Sokszor erőszak miatt kényszerből szülnek. Milyen élete van az embernek? Hol van a méltóság? Hova tűnt, ha egyáltalán volt-e? Nem bírnám elképzelni – és az Isten ne verjen meg, hogy bebizonyítsa, hogy de, elbírom... –, hogy egy bizonyos méltóságos életet ne élhessek meg, hogy elvegyék tőlem a szabad akaratomat. Én úgy érzem, az lenne a halál.

Napi szinten látni, hogy az emberek százezrei erőszak által belekényszerülnek a háborúba, és nem tudnak mit csinálni, mert a hatalom agresszív viselkedése győz felettük. Amit ember - ember ellen tesz, az kimondhatatlan szörnyűség.

A másik, amit a természet követ el; földrengések által szétrázza alattuk a földet, összeomlasztja a házakat, tájfunok, cunamik, orkánok, meteorok, villámlások vannak stb.  Ez ellen végleg nem lehet mit tenni, belekényszerülnek és az emberi méltóságukat sem tudják gyakorolni. A török 60 körüli férfi csak kábán ott ül az otthona kövein, és nézi a semmit azt, hogy az egész családja hulla.

A föld így van „megcsinálva” …, igen így működik, az, hogy a távlati ok mi, azt nem tudhatjuk, nem értjük. (Talán kérdés lehetne, ki akart ideszületni…, s miért?) Ha a Föld, a GAIA…, van-e Neki oka, hogy lerázza az embert, tán elég volt az emberből, aki egy ragadozó, fagyöngy szerű élősködő?  

A Földnek van egy természetes, váltakozó működése, független az ember akaratától, ahogy egymást váltja a felmelegedés meg a jégkorszak is. Nem számít az élőlény – iszonyú sokféle lény van a Világegyetemekben…– lehet újrakezdeni. Ha valaki felássa a kertjét, gondolt-e a bolyukat vesztett hangyákra, a szétvágott gilisztákra, a különböző bogarak otthonvesztettségére? Nem, ez a mi földünk(?), vetni akarunk, s ennyi?! Lehet, ami kicsiben megy, az megy nagyban is?

Ha a lélek eljött Istentől, testet akar, annak anyag kell, ami pusztuló természetű, s ez a vége.  Nagy kérdésem, kell-e újrakezdeni, érdemes-e újra kezdeni? Az emberek ösztönből cselekszenek, így ezt a kérdést nem teszik fel maguknak, mert van egy életösztön, van egy szaporodási ösztön és gondolkodás nélkül teszik, ami ösztönszerűen hajtja őket. A bolygó úgy, ahogy van, adott…az emberek fejlődnek, már ameddig fejlődnek…! Most már – láthatólag szellemileg, lelkileg, erkölcsileg – visszafejlődnek és csak idézőjelben élnek emberi életet, s ez már nem emberélet. Nem tudom, mi ez, de nekem az emberi élet nem erről szól, mert az másutt kezdődik és másutt is végződik.

Őszintén bevallom – bármennyire is igyekszem nagy távlatokból szemlélni a történéseket – egy kicsit meghasonlottam – tán túl érzékeny vagyok – a sok halottól, ettől a látványtól, ezektől a kis gyerekektől, akik napok után kerültek ki a törmelék alól (milyen trauma maradhat a lelkükben…).  Igazi csoda, hogy a túlélőket megmentette az Isten, de hogy milyen sorsra…, azt csak Ő tudja, mi lesz velük, tudják-e kamatoztatni ezt a megmentést…, nem tudjuk, mi nem láthatjuk meg!  

Évek óta folyamatosan csak azt mondogatom magamnak, hogy lehet olyan gonosszá, ördögivé az ember: megengedni magának, hogy a másik emberrel megtegye azt, amit naponta látunk; rendezetlen nemi vágya miatt 14-15 éves gyerekeket ront meg egy tanárasszisztens, minimális pénzért dolgoztatnak üzemekben, szexrabszolgának viszik el a nőket, ütik-verik őket, ha nem engedelmeskednek. Szervkereskedők fogdossák össze a fiatalokat, vagy háborúba kényszerítik azért, hogy az idióta politikusoknak meglegyen a haszon, hogy eladhassák a (ócska) fegyvereiket, hogy még több profitjuk legyen.

Micsoda sátáni, gonosz, mocskos világ ez, semmi szinten nem vállalom a sorsközösséget, nekem ezekhez nincs közöm.  

Isten szabad akaratot adott és az emberek szabadon nyírják, gyilkolják a legmocskosabb módon egymást, a szeretet szinte sehol sem működik, illetve nagyon kevés helyen. Hol a kiút ebből? Hogy lehetne erről a Földről elmenekülni, ezen gyerekkoromtól fogva gondolkozom – soha nem éreztem itthon magamat, nem ide való vagyok…–, valahogy meg kéne állítani a Földet és leszállni. Ez az érzés csak egyre erősödik bennem, elvihetne már valaki, vagy megszabadíthatna ettől a gyilkos indulatú, elmebeteg társadalomtól. Ami ma itt megy, azt nem lehet normálisnak mondani, mert nem az! Folyton csak kérdezem, hol a kiút, és attól félek, hogy nem fogom megélni a kiutat, maximum a saját halálommal, hogy eltávozhatok.

Nem akarok depresszív lenni, de sok okom nincs az ellenkezőjére. Ez nem ok nélküli depresszió, hanem ránéz az ember erre az összes pusztulásra, ami itt végbemegy, és mit tud mondani, semmit. Semmi nem marad csak az Isten és az ima! Imádkozni a halottakért oké, de tudom fizikailag nem… csak lelkileg hat már, mert a halottak nem fognak felállni, a házak nem fognak megújulni stb.  

Nem tudom, miért történt velük, nem tudom, hogy miért vannak olyan mocskok köztük, akik elkezdik fosztogatni amúgy is nyomorult embertársaikat, azokat ott helyben, akik amúgy nincstelenné lettek, akármilyen keresztény is vagyok, le kéne lőni rögtön mindegyiket.  Egy csomó szörnyű tettet elkövető embert össze kéne gyűjteni a Földről és kitenni őket a Déli sark közepére, most csináljátok…!  Lehet, hogy rossz vagyok, de szerintem itt nincs más megoldás.

Végezetül valamelyik nap látom, hogy D. Trump azt mondja, hogy ő majd törvényként beiktatja, hogy a nő az nő, a férfi pedig férfi. Ez a liberális idióta szemlélettől lett egyáltalán kérdés az ő zavarodott, sötét fejükben(?)! Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Ennyi! Komolyan mondom, leesik az ember álla. Ha így haladunk, eljuthatunk a sok idióta okán addig, hogy törvénybe kell iktatni mindent, ami evidens, pl. levegőt vegyek stb.

 Hova jutottunk? Megbolondult a világ és emiatt megérett az egész a pusztulásra. Nagyon meg is érdemli, ha pusztulni fog. Ezért kár elfoglalni a Földet, helyet kell adni másoknak, vegyék birtokba intelligensebb, hívőbb lények.  A nagy baj, hogy társadalom elvesztette a lényeg látását.

Kínai univerzisták: A kerékagynál lévő űrtől lesz a kerék használhatóvá. Az edény a benne lévő űrtől lesz használható. A falakban lévő űrtől lesz használhatóvá a ház. Az anyagból keletkezik a forma. Az anyagtalanból a lényeg.