Pável Márta
VANNAK MÉG JÓ EMBEREK…
Igen, vannak, csak nem divat jó embernek lenni, mégis kevesen ugyan, de vannak.
Egy kis kedvcsinálónak, milyen tetteket visznek véghez a jó emberek.
Mostanában interneten is lehet látni, ahogy áruházban készítenek olyan filmeket, ahol a pénzesebb jó emberek az előttünk álló szegénynek kifizetik a számláját, vagy kiegészítik, ha nincsen elég pénze. Olyan is van (ha látja milyen olcsó, minimum dolgokat vesz egy idős ember – a kosár tartalmából ki lehet olvasni, ki milyen gazdasági helyzetben van), hogy megszólítják, hogy vásárolhatnának-e mit tudom egy 10-20 ezer forintért. Ezek az emberek könnyel a szemükben mindent megköszönnek. Szerintem sokkal jobb érzés lesz, mintha venne magának pl. 20-40 ezer forintért egy zoknit stb.
Azt is lehet látni, hogy valaki az étterem előtt lévő embernek kiviszi az ételt, hogy Ő is ehessen. Ez is egy nagyon szép emberi cselekedet.
Izraelben, pontosabban Jeruzsálemben láttam, hogy amikor bementünk az étterembe – ahova a csoporttal lettünk vezényelve – mondták, hogy várjunk egy kicsit, mert bement egy hajléktalan, és leült az asztalunkhoz, és ő a kikészített hidegtál közül kivett magának egy nagyon nagy csirkecombot, meg még valamit, leült az asztalhoz – amit nekünk szántak –, és fizetés nélkül a hajléktalan nyugodtan ott elfogyasztotta. Kérdeztük, hogy ez most hogy lehet? Mondták, hogy a szegényeket ők nem küldik ki, hanem ingyen ehetnek, és akkor utána újra tálalnak, újra húzzák az asztalt a vendégeknek. Ez eléggé megdöbbentő volt, mert én addig ilyet nem láttam.
Ugyanakkor az is nagyon szép, amikor az embernek, akinek több terménye van, mint ami kéne, de nem szükséges neki a piacra menni vele, viszont nem is hagyja pusztulni, hanem zacskókban kiteszi a kapura és odaírja, hogy ingyen vihetik. Ezt ruhákkal és kabátokkal is megtették, vállfára téve kiakasztották egy fára (a példát többen is követték és sok kabát került kitételre), hogy akinek nincs kabátja, annak legyen. (Persze vannak sajnos jellemtelenek is, visszaélők, akik leszedik az egészet és a piacon árulják, de hát ez sajnos már őt minősíti, ettől még nem szabadna abbahagyni a jóságot.)
Divat lett az is, hogy a megmaradt ételt – ami egyenértékű azzal, amit megettek — bedobozolják, és beteszik olyan szekrénybe, amit előre megbeszélnek, hogy hajléktalanok vagy éhezők odamehetnek és ehetnek.
A jó emberség az egy széles kategória, mert amiket eddig a teljesség igénye nélkül írtam, azok fizikai adományok. Azt gondolom, hogy a lelki az adományok, a beszélgetés, a szép szóval törődés, a kedvesség, a szeretet kinyilvánítása legalább olyan fontos. Ha nem fontosabb, mert az emberek nagy része lelkileg éhes, szomjazza a szeretetet. Ha van, amiből adjanak fizikailag, akkor azt ne pótoljam csak szóval, mert lehet ezt is, azt is adni a másiknak. Ne legyenek szűkmarkúak.
A szomorúság is az éhezés, a boldogságra éhezés egy fajtája. Nagyon közel kerülhetnek a legtöbb emberhez, talán meg is érinti pl. egy természeti katasztrófa esetén. Ilyenkor könnyebben segítenek, de csak egy ideig megy sajnos, tűzoltás szerűen.
Beszélgetni kell az öregekkel még akkor is, ha észrevesszük, hogy szenilis, mert a személyiségének ebben a súlyos válságában is segíthetünk, hogyha valami információt, különböző tudást adunk, beszélgetünk velük ahogyan lehet…! Bár ez nagy türelmet igényel, pl. demens emberrel nagyon nehéz bánni és idegesítő is lehet, ugyanakkor nagyon sokat segíthetünk rajta. S nem csak azért, mert arra gondolnak, ők is lehetnek majd ilyenek.
Idősebb emberekkel ha beszélgetünk, közben rájöhetünk – amit addig nem tudunk, hogy mennyire szenvedhet a magányában –, szavainkkal kincset kaphatnak magányukban.
Sok ember fiatal /felnőtt korában önző módon élt, nem kereste az emberek társaságát, nem volt csoportokban, nem volt társas lény. Vallotta; az én váram az én házam, és mindenki takarodjon stb. Amikor megöregszik, akkor viszont ez gyilkosává válik, már nem az én házam, hanem a magányom börtöne! Rájön, hogy ott marad egyedül, és irigykedve nézi azt, aki körül pezseg az élet, mert akinek fiatalkorában is pezsgett, annak öregkorában is pezseg. Ezt előre kéne meggondolni, és aki most olvassa, még elgondolkozhat rajta, hogy ő milyen élményeknek teszik ki magát, nyitott volt-e akkor azok felé, akik igényelték volna? Nos, ez is a jótétemények közé tartozik.
Amikor piacra megyünk, az árulja el legjobban ki milyen ember. Ha valaki nem tiszteli embertársát az árusban, az nagyon silány lény. Egy idősebb /özvegy/ ember vagy egy szegény, akár fiatal semmirevaló portékával van ott, ami tulajdonképpen lomok közé tartozik, nagyon sokat mond el, miért kellett neki ezzel kiállnia? Ha nyitott, emberszerető lélekkel vagyunk a piacon is, az embernek meg kell állni, és el kell gondolkozni, hogy mi juttatta ide ezt az embert, hogy ilyen dolgokat áruljon.
/Egy idősebb úrral beszélgettem, aki női ruhákat árult. Elmondta; felsége olyan alkatú volt, mint én, de meghalt, egy ideig őrizgette, de most eladja, kell a pénz./ Ilyen esetekben részemről nagyon sokszor megveszem, még akkor is, ha utána kidobom vagy valakinek odaadom. Ha látom, hogy kéregetni nem fog, de érzem benne, kell a pénz, azért hogy csak ott álljon, s ne áruljon hiába, hogy legyen valami sikerélménye, alkudozás nélkül venni kell tőlük. Bármit, régi dolgokat, amit kivisznek, lehet, hogy kenyérre kell, az sokkal jobb adomány, mintha a kezébe nyomom a pénzt, mert akkor úgy érzi, megalázzák, de ha veszünk, akkor egy csereüzlet zajlott le.
Piacon nagyon sokféleképpen lehet viselkedni, jót tenni, de mint többször tapasztaltam (közeli ismerőseim között is…), bunkónak lenni. A piaci viselkedés több ember „barátságától, ismerősségétől” megszabadított, mert akkor végleg leírtam őket, ez nem azén köreimhez való. Amikor a piacon látom, ahogy a szegény árusokkal, a cigányokkal megvetve, mindenfélét mond nekik, és (ezek többnyire gazdagok) a végtelenségig alkudott, hányingerem lett. Ezek olyan gusztustalan, embertelen dolgok. Egy magát bizonyos vallás papnőjének titulálva, úgy beszélt velük, mintha a hátsójából húzta volna őket ki. Mondtam neki, hogy én nem megyek veled tovább a piacon, mert engem ez felháborít, ahogy viselkedsz. Válasz: nem értem, miért, hát csak egy árus! Mondom, és te mi vagy, te is csak egy ember vagy nem, és még papnőnek hívod magad?
A jó emberséghez tartozik, meg kéne nézni, hogy melyik ember miért tesz valamit, lehet, hogy nem jókedvéből, földön fekvőbe nem rúgunk, hanem segítünk neki, és ha egy szegény ember árul, azzal nem alkudozunk, hanem lehetőleg még inkább többet adjunk neki, vagy kettőt vegyünk.
Nagyon sok mindenben tudunk segíteni pl. a napokban látom a Facebookon, hogy egy néni a beteg fia mellett, hogy megélhessenek, kosarakat árul, nagyon dicséretes dolog, hogy a többi ember felhívja a figyelmet, hogy vegyenek tőle kosarat. Nem csak ebben a kisvárosban árulnak emberek kosarat, több piacon találkoztam emberrel, aki azt mondja, hogy hetente kettőt-hármat megfon/eladja, és abból tudják kiegészíteni a 40-50 ezer forintos nyugdíját. Még belegondolni is rossz, hogy 40-50 ezer forintból hogyan lehet megélni. Segíteni kell az árusokat, mert szegénységük miatt teszik többnyire.
Legyünk az embertársaink felé szerető figyelemmel, szerető odahajlással, megértéssel, mert az az emberségünkkel együtt járna.
Az emberek nagysága nem a gazdagságban vagy a hatalomban rejlik, hanem a jellemben
és a jóságban. Minden ember ugyanúgy ember, mint a többi, minden embernek vannak
hibái és hiányosságai, de születésétől fogva mindenkiben rengeteg jóság is van. S ha az
ember arra törekedne, hogy inkább felszínre hozza a jóságot, mint elfojtsa magában, s a
szegény embereknek megadná azt az érzést, hogy ők is emberek, ehhez nem csak
pénzre vagy vagyonra van szükség, mert ebből nincs mindenkinek elajándékozni valója.
Anne Frank